Hová lett a szerelem, és mi veszett el a családi élet hétköznapi szürkeségében?

Az előző bejegyzésben arról írtam nektek, hogy az Ariadné című regény felébresztette a bennem lakó párkapcsolati tanácsadót és a végkifejlet iránti elégedetlenségem arra ösztönzött, hogy megírjam a saját, modern befejezésem. Miért ne lehetne a vége happy end? Miért ne lehetne a happy end-nek egy olyan modern változata, ahol a párok ránéznek az elakadásaikra azért, hogy a párkapcsolat megmaradjon?

Négyszáz oldal elolvasása után úgy tettem le a könyvet, hogy ez egy rossz könyv.... de aztán csak ott motoszkált bennem, elemezgettem magamban, és rájöttem, hogy végül is ezért jó ez a regény: mert megmutatja, hogyan rombolhat le a sebzettség egy ígéretes kapcsolatot. Ettől függetlenül maradok annál az álláspontnál, hogy a pozitív példákból jobb tanulni. Mert nekünk nőknek már egész jól megy a vonzás, aztán az együttlét, a családként működés is, de a bölcs női vezetés talán a legnehezebb feladat és nagyon igényli az inspirációt.

A korábbi regények, amiket olvastam mitológiai témákban, a Kirké vagy a Pszükhé és Erósz magasra tették a lécet. Ott ezek a nagyon magas szintű bölcs női minőségek jelennek meg. Ariadné ebben a regényadaptációban végül nem alakul át, hanem visszazuhan az áldozati létbe, ami aztán végzetes is lesz a számára. A regény záróakkordja valójában azt mutatja, hogy két traumáktól sújtott ember nem tudja feldolgozni a saját sebzettségét, és ez megakadályozza őket abban, hogy igazán mélyen tudjanak kapcsolódni.

Ahelyett, hogy a női vezetés és a férfi felelősségvállalás új minősége születne meg, a kapcsolat tragikusan elhal. Természetesen az én reménytelenül romantikus és házasságpárti énem ezt nem tudja elfogadni. Hiszem, hogy lehetett volna máshogy!

Ha eljönnek hozzám és coaching folyamatban kísértem volna őket, azzal kezdtük volna, hogy felismerjük: nem a kapcsolat ment rossz irányba, hanem az a kép, amit magukról hordoztak a kapcsolatról és a szerelemről.

Első lépésben megnéztük volna, hogy a köztük kialakult távolságot mi okozza és hogyan lehet feloldani? Aztán megkerestük volna annak az útját, módját, hogy hogyan érezhetik újra a másik szeretetét és hogy valóban fontosak. Végül pedig egyértelműen fejlesztettük volna a kommunikációt.

Az én befejezésemben így Ariadné nem hal meg, Dionüszosz nem indul bosszúhadjáratra, hanem felismeri: a szeretet nem a szabadság ellentéte, hanem annak legmélyebb formája.

Milyen jó, hogy ma már nem kell beletörődni abba, ha egy párkapcsolat megromlik, hanem helyre lehet hozni és vissza lehet állítani a boldogságot!

Neked hogy tetszett az én befejezésem?