„Jókislány-szindróma”
A családi mintákban gyakran megjelenik a "jó kislány" szerepe. Ez nem egy konkrét szabálygyűjtemény, mégis pontosan tudjuk, mit jelent: legyél halk, segíts, alkalmazkodj, ne kérj sokat, és főleg ne légy problémás.
Gyerekként a szeretethez való hozzáférés egyik feltétele sokszor az volt, hogy "jók legyünk". Nem azért, mert rossz szándék vezérelte a szüleinket, hanem mert az ő generációjukban is ez volt a működő séma. A rendszer szintjén ez alkalmazkodást jelentett. A gyerek gyorsan érzékeli, hogy akkor van biztonságban, ha megfelel. Ezt a mintát pedig magával viszi a felnőtt életbe is.
Felnőttként aztán ez gyakran úgy jelenik meg, hogy nem merjük kifejezni a vágyainkat, elnézést kérünk, ha nemet mondunk, és úgy érezzük, akkor vagyunk szerethetők, ha mindig figyelembe vesszük mások igényeit – a sajátjaink helyett. Ez a belső program sokszor szorongáshoz, önértékelési problémákhoz, vagy párkapcsolati elakadásokat okozó önkorlátozáshoz vezethet.
Vajon a felnőttkori kiégés és kimerültség mennyiben hozható párhuzamba ezzel az önmagunkat folyamatosan háttérbe szorító működéssel?
A csendes nő mintája és a ki nem adott harag
Vannak családok, ahol a nők generációk óta csendben élnek. Nem azért, mert nem volt mit mondaniuk, hanem mert nem volt szabad. A túlélés egyik módja az alkalmazkodás volt. Aki csendben maradt, azt nem bántották. Aki nem látszott, azt békén hagyták. Így tanultuk meg, hogy egy nő akkor jó, ha nem zavar túl sok vizet. Ma már sokkal könnyebb nőként élni, szabadabban létezhetünk, de amit sokáig elfojtanak, az előbb-utóbb utat tör magának. Lehet, hogy generációkkal később.
A családállításokban gyakran találkozunk az átvett harag jelenségével (ami természetesen nemcsak nőket érint). Ilyenkor a jelenben megélt dühkitörések valójában egy korábbi generáció elfojtott haragját hordozzák. Egy olyan fájdalmat, amit egy felmenő nem élhetett meg, mert nem volt rá tér, idő vagy biztonság. Jó példa erre, amikor a női ősöket ért atrocitások a jelenben csapódnak le, és heves, indokolatlannak tűnő viták formájában jelennek meg egy házasságban - férj és feleség között. Nem mindig a miénk, amit érzünk, de a mi felelősségünk, hogy mit kezdünk vele. A gyógyulás ott kezdődik, ahol elkezdjük megkülönböztetni a saját érzéseinket az örökségeinktől.