Elvis – a király, aki összeroppant a korona súlya alatt

A napokban volt alkalmam megnézni az Elvis életéről készült mozifilmet, melynek különlegessége, hogy a negatív főhős narrálásával követhetjük végig a király életének főbb állomásait. Természetesen már a moziba se tudok úgy beülni, hogy a szakmai énem otthon hagyjam, így egy kicsit más szemszögből néztem a történetet. Elhiszitek, ha azt mondom, hogy ennek a csodás előadónak már születésekor megpecsételődött az élete?

Az első képkockák után rögtön belecsöppenünk abba a jelenetbe, ahol Parker ezredes felfedezte Elvis Presleyt. Családja és zenésztársai gyűrűjében épp lámpalázát próbálja leküzdeni, majd megüti a fülem, hogy az ég felé nézve azt mondogatják, hogy "menni fog, tedd meg Jessyért". Egyből leesett, hogy egy elhunyt személyről van szó, nem is akárkiről, hanem Elvis születésekor halva született ikertestvéréről. Ez egy olyan tragédia, amivel oldások és állítások (kineziológiai stresszoldás és Hellinger-féle családállítás) sorával is igen nehéz együtt élni. Az sem könnyít a helyzeten, ha az élve született testvérnek egész életében azt mondogatják, hogy folyamatosan tennie kell valamit az elhalálozott szerettéért. Hiszen ez a mély fájdalom egy öntudatlan programot indít el: "nekem helyette is élnem kell". Súlyos teher. Gondoljunk csak bele néha még a saját életünk is húzza a vállunk, de amikor ez megkétszereződik, az alatt könnyű összeroppanni. Ez történt itt is, két embernek is sok lett volna a tempó. Ez a feldolgozatlan hiány transzgenerációsan is kifejti hatását, hiszen néhány éve Elvis unokája Benjamin Keough (Lisa Marie Presley és Danny Keough fia) feltehetőleg önkezűleg vetett véget életének, tehát a nehéz sorsot újabb tragédiák teszik láthatóvá. Elvis tudattalan programjaiban helyet kapott az is, hogy édesanyját kárpótolja a veszteségért, és láthattuk, hogy ez a legnagyobb erőfeszítés ellenére sem lehetett sikeres. Kapcsolatukban jelen volt a túlféltés, az aggodalom és hogy egymás megfoghatatlan magányérzését próbálták enyhíteni, sikertelenül. Ma már tudjuk, hogy az ilyen és ehhez hasonló transzgenerációs terhekkel nem kell együtt élnünk, és egy kilátástalannak tűnő életből is ki lehet hozni valami jót - segítséggel és persze sok önmunkával, önfejlesztéssel. Azonban mégis szívszorító látni, amikor egy tehetséges ember élete átfordul sötét drámába, és elér olyan mélységeket, ahol már nem jelzi fény a kivezető utat.