Kimászni a langyosból

A legutóbbi facebook bejelentkezésem alkalmával kevésbé jófej módon összegyűjtöttem azokat a jelenségeket, melyekkel egyre gyakrabban találkozom, és amiket visszatartó erők címszóval illettem. Gyakorlatilag azokról a viselkedésmintákról van szó, amelyekkel bérletet válthatunk magunknak egy igencsak egzotikus tájra, ahol mindig árad a sz@rcunami és garantáltan megtanulunk széllel szemben pöppenteni. Jól hangzik?

Néha farkasszemet nézünk azokkal a visszatartó erőkkel, amelyek belőlünk, a személyiségünkből fakadnak és nem könnyű belátni, hogy amíg el nem engedjük ezeket a rossz attitűdöket, addig esélytelen, hogy valami jót hozzunk ki az életünkből. A sikeres emberek egyik fő ismérve, hogy rendkívül rugalmasan és nyitottan állnak az élet dolgaihoz. Amikor valami nem működik, tovább tudnak állni és belátják, ha valamiben hibáztak. Ha úgy érezzük, hogy nem olyan az életünk, mint amit elképzeltünk, gondoljunk rá, hogy fenti képességek birtokában nem haladunk előre, vagy éppenséggel valamiben változnunk, változtatnunk kellene, ahhoz, hogy a céljainkat elérjük. Spoilerveszély! Utóbbi. Ha el sem kezdjük önmagunk fejlesztését és mélyebb megismerését, teljesen reménytelen, hogy jobbra forduljon a sorsunk. Mindig azt mondom, hogy a változás kulcsa a változtatás. Sokan ott tévelyednek el, hogy keresik a megoldókulcsot az élethez, a tuti recepteket a problémáink megoldásához és elsiklanak afelett, hogy valójában ezek a megoldások, a megfelelő hozzáállás hiányában nem válnak láthatóvá a számukra. De melyek ezek az akadályok, amelyek gátolnak a változtatásban?

Ej, ráérünk arra még!

A halogatás egy gyakori jelenség, valljuk be, hogy életünk során mindannyian voltunk már olyan helyzetben, amikor a pillanatnyi megkönnyebbülés csábítónak bizonyult és nem vágytunk a hősies diadalra, amiben magunk mögött tudhattunk egy-egy kellemetlen szitut vagy teendőt. Ha csak apró bosszúságok esetén vetjük be a megúszós stílust, azzal talán még nincs is gond, viszont, amikor tudjuk, hogy az életünk azonnali irányváltoztatást igényel, akkor minden egyes nappal csak a félelem lesz erősebb bennünk és nem fog megérkezni a tenni vágyás és az akaraterő. Kivárunk, majd végül kénytelenek leszünk elfogadni, ahogyan a helyzetünk odáig sodródik, ahol már nem tudjuk irányítani. Amikor mániákus halogatók vagyunk, ott érdemes a mélyére nézni, hogy az önbizalomhiány és a kudarctól való félelem pontosan hol is gyökerezik, majd felszerelkezni egy jó éles kapával és elkezdeni a gyomlálást mielőtt a fényes jövő lehetősége elveszik a gaztengerben.

Várom a csodát

Emlékszem, egészen kicsi koromban egy este, amikor egyedül játszottam a nagy szobánkban, a fejembe vettem, hogy hímzőfonálból készítek egy komoly hálórendszert a bútorok lábait és kiálló részeit összekötve, és majd azon csúszkálok, lengedezek, mint a pókok. Tök logikus, nem? Hiszen a pókháló is baromi kis vékony szálakból áll, mégis elbírja nyolclábú barátunkat. Nos, engem nem bírt el a fonál, maradjunk ennyiben. Viszont ilyen az is, amikor a problémáink megoldását olyan tényezőkre alapozzuk, amelyek bekövetkezési esélye a nullával egyenlő. Például minden nap összeveszel a pároddal, de hiszel benne, hogy majd jobb belátásra tér és megváltozik, vagy majd nem lesz annyi stressz a munkahelyén és akkor veled sem fog kiabálni, vagy majd a szomszéd Cilike elköltözik és a férjed már nem fog összejárni vele. Tehát valamilyen külső segítséget vagy hatást várunk, mintha teljesen megszakadt volna a kapcsolatunk önmagunkkal. Ebben az esetben a probléma valójában onnan indul ki, hogy fogalmunk nincs, kik vagyunk és mit akarunk, ezért egyszerűbb gőzerővel a külvilág felé figyelni, mint egy belső önismereti útra indulni.

Úgy sem sikerül!

Van az úgy, hogy nagyon akarjuk, eltervezzük, aztán fogjuk magunkat és nem csinálunk semmit. Hasonló ez a halogatáshoz, ám mégis sokkal mélyebben gyökerezik. Szakszóval tanult tehetetlenségnek is szokták nevezni azt az állapotot, amely végül is egy folyamat eredménye, amiben szépen lassan leépül az ember motivációja, aztán már szorong is miatta és végül elveszíti a képességet arra, hogy meglássa a probléma megoldási lehetőségeit. Mintha legördült volna a fekete függöny és se kép, se hang. Ebben az esetben különösen fontos feltérképezni a negatív hiedelemrendszerünket és visszaszerezni az irányítási képességünket. A történelmi múlt hatása miatt generációs szinten is átadódik a hozzáállás, hogy nem mi irányítjuk az életünket, hanem az éppen aktuális politikai vezetés, ami mellett az egyszerű hétköznapi ember tehetetlen és jobb, ha csak úszik az árral. Azonban így leélni az életünket valóban a megfőtt béka morbid példájára emlékeztet. E szerint, ha a békát meleg vízbe dobjuk, egyből kiugrik, viszont ha fokozatosan melegítjük alatta a vizet, akkor hozzászokik a számára előnytelen közeghez. (Remélhetőleg, ezt soha senki nem próbálja ki.) Mi, emberek is hajlamosak vagyunk alkalmazkodni az egyre kényelmetlenebbé váló közeghez, végül már a leromlott állapot lesz a normális. Sajnos, van, hogy egy súlyos betegség bekövetkezése állítja meg a folyamatot és figyelmeztet, hogy ideje kimászni a posványból.

Majd én megoldom!

A korábbi, passzívnak mondható viselkedésformákhoz képest van a másik véglet, amikor azt gondoljuk, hogy mi mindent meg tudunk oldani, és csak úgy jó, ahogyan mi oldjuk meg. Nem véletlenül szokták mondani, hogy a mérték az érték, hiszen ha sodródunk az sem jó, de az önmagunkra való folyamatos és erőteljes fókusz szintén nem a megfelelő állapot. Ebben az esetben valamikor korábban elveszítettük az emberekbe vetett bizalmunkat és ezt a hiányt úgy oldottuk meg, hogy mi lettünk önmagunk számára az egyedüli biztos pont. Könnyen meglehet, hogy kicsiként a szüleink mellett gyámoltalannak éreztük magunkat és a folyamatos kontroll lett a megoldás a kétségeinkre. Azonban ha felnőttként is erre hagyatkozunk, mélyen legbelül rettegünk, hogy újból elveszettnek és gyengének érezhetjük magunkat. A környezetünk számára is igen megterhelő, ha nem fogadunk el semmilyen külső segítséget, ha mindenkiben az ártó szándékot látjuk és elveszítjük az emberekhez való kapcsolódás lehetőségét.

Én nem hiszek az ilyen dolgokban!

Fenti mondat az egyik "kedvenc" válaszreakcióm, azokban a szituációkban, amikor valakinek a kineziológiai stresszoldás fantasztikus lehetőségeiről beszélek. Meglehetősen ambivalens érzéseket kelt bennem, mert egyrészt annyira irreleváns, hogy már-már vicces, másrészt pedig elszomorító, hogy ilyen megnyilvánulásokkal szűkítjük a látószögünket. Ezért is szoktam ilyenkor mondani, hogy fent van a szemellenző. Vannak a jól bevált módszerek, aztán minden más, ami új és ismeretlen, az mehet a levesbe! Csak sajnos, amikor valamiért kisiklik az életünk, akkor azt azért van, mert az eddig bejáratott módszerek elavultak. Ha egy életforma, vagy egy látásmód rossz irányba viszi az életünk, sőt még akár meg is betegít, akkor ott nem lehet kérdés, hogy az nem jó és el kell engedni, nyitni kell valami más felé. Ez egyszerű logikai következtetés, ám mégis az ego annyira szeretne pozitív hősként feltüntetni minket, hogy még azt is elhiteti velünk, hogy nem bennünk van a hiba, és hogy járt utat járatlanért el ne hagyj! Rossz hír, hogy a világ a mi kedvünkért nem fog beszűkülni, és a körülményeinket is csak úgy tudjuk jobbá tenni, ha előbb jobbá tesszük önmagunkat.