Párkapcsolat és diszlexia – mi köze a kettőnek egymáshoz?

Az október egy meglehetősen izgalmas hónap, elkezdjük tonna számra enni a sütőtököt, már-már kacsintgat a karácsony, és az áruházláncok polcairól is ömlenek ránk a grillantok, izzósorok, csillogó gömbök, de ezeken kívül több érdekesség is elmondható róla. Például az is, hogy a mellrákellenes küzdelem hónapja, és mint nemrég számomra is kiderült a diszlexiatudatosság hónapja is. És bár mindkét téma kapcsolódik a kineziológiához, most az utóbbit kötném össze szeretett hivatásom módszertanával. 

A diszlexia szóról mindenkinek az a tanulási probléma jut eszébe, ami megnehezíti az írással, olvasással, beszéddel kapcsolatos készségek fejlődését. Szerencsésnek érzem magam, mert ezen a területen sosem volt problémám, és felnőtt koromra amikor már nem kellett kötelező jelleggel irodalmi műveket falni, nagyon megszerettem az olvasást. Akinek gyermekkorában voltak ilyen jellegű tanulási gondjai, lehet, hogy mire felnőtt már megutálta az olvasást és a nappalijában max csak a play stationnek kellett polcot felfúrni, könyveknek biztosan nem. Fontos látnunk, hogy miről szól valójában a történet. A kineziológiában nagy szerepet tulajdonítunk a tanulási képességek fejlesztésének, hiszen ha belegondolunk, az egész élet egy nagy tanulás. Fiatalon kitanulunk egy szakmát, majd mire megtanuljuk hogyan kell önállóan élni, jöhet a párkapcsolat és annak működési elveit igyekszünk elsajátítani. A gyereknevelésről meg már ne is beszéljünk. De a lényeg, hogy ezek a folyamatok mindig hozzánk tesznek valamit és visszük magunkkal a saját kis készségcsomagunk. Amikor gyerekként olvasni tanulunk, és valamilyen stressz ér minket, akkor kialakul egyfajta "vakfoltunk" az érintett részképességre. Rossz hír, hogy felnőttként sincs másképp, csak ekkor már a stresszhez sejt szinten kapcsolódó negatív érzelmi töltés a kapcsolatainkra, a karrierünkre, a pénzügyeinkre lesz hatással.

Egy párkapcsolat sikerességét nagyban befolyásolja, hogy mire összekötjük az életünket, ezeket a képességeinkre vetülő vakfoltokat helyre tudtuk-e tenni. Amíg nincs rálátásunk arra, hogy mi lapul az árnyékban, addig az öntudatlan stresszreakcióink generálta érzelmek szemüvegén át tekintünk a másikra is.

Ha a megfelelő kapcsolódásra való képességünk blokkolt, könnyen érezhetjük, hogy senki sem elég jó, hogy nem tudunk megállapodni egy valaki mellett. Ez irányulhat arra is, hogy életünk során megtanultuk, hogy a párkapcsolat nem egyenrangú szövetség. Mert otthon ezt láttuk, vagy mert olyan élményekben volt részünk, ahol meg kellett húzni magunkat azért, hogy elfogadjanak. Ne feledjük, hogy mindennél jobban vágyunk arra, hogy szeressenek minket. De hiába a vágy, ha az érzéseknek a negatív pólusán ragadtunk. Ekkor már mindegy mit csinál a másik, ha meggyőződésünk, hogy nem vagyunk szerethetők, akkor az ehhez köthető érzelmek dominálnak. Érezhetjük, hogy nincs választásunk, elvesztettük az irányítást, de lehetünk ellenségesek vagy közömbösek és inkább befordulva próbáljuk túlélni a bennünk dúló viharokat. Nagyon nehéz ilyenkor azt mondani, hogy "jajj ugyan, ezt csak egy múltbéli stresszem érezteti velem, semmi gond", hiszen pont ez a lényeg, hogy a vakfoltot nem látjuk és nem tudjuk uralni, még csak érteni sem értjük. A kineziológiával fényt vihetünk énünk addig fel nem fedezett részeire és egyúttal a kapcsolatainkba is. Sokszor azt látom, hogy ha csak a pár egyik tagjával dolgozunk az ő negatív hiedelmein, már az is lényeges javulást eredményez a közös életükben. Minél több vakfoltunkra nyerünk rálátást, annál kisebb az esélye, hogy a megoldhatatlannak tűnő konfliktusok véget vetnek a kapcsolatnak. Persze, a szeretet a legfontosabb, de ha sérült a lelkünk, akkor mégis hogyan tudnánk tisztán szeretni? Gyakran szoktam mondogatni, hogy tanuljuk meg szeretni úgy a másikat, ahogyan neki jó és ahogyan ő érzi, hogy szeretve van. Márpedig ez csak akkor lehetséges, ha nem a saját sebeinket próbáljuk meg rajta begyógyítani, és nem vetítjük ki rá a saját szeretetéhségünket. A racionális ember örömére, már kutatások is bizonyítják, hogy a párkapcsolat képes a legboldogabbá tenni minket. Tehát valahányszor felmerül bennünk a kérdés, hogy érdemes-e dolgozni az elakadásainkon, gondoljunk arra, hogy talán épp a legjobb dologról maradunk le.